Istenek és emberek

Telefonon mesélte anyu, hogy Fred kutya csípőcsontja olyan katasztrofális állapotban van, hogy kétféle műtét választható neki, illetve ha nem teszünk semmit, akkor egy évem belül nem fog lábra állni. Ahogy jöttem át a városon azon gondolkodtam milyen hálás lehetek azért, hogy Fred az én kutyám volt, és társ életem egy szakaszán és milyen jól meg fogom írni majd anyuéknak e-mailben, hogy miért nincs okunk elkeseredni és csak békés és hálás gondolatokkal elengedni őt, ha az a legjobb megoldás. Eszembe jutottak M. L. szavai is azon a napon amikor egy temetésről jött haza és arról beszélt micsoda emberi nagyság kell ahhoz, hogy valaki mosolyogva engedje el a másikat a káprázat világából. Az is eszembe jutott, hogy mennyit változtam, milyen mély nyugalommal tudok szembenézni annak lehetséges eltávozásával, aki depressziós időszakomban is kikényszerített az ágyamból, hogy megsétáltassam, akinek a nyakát átfogva vészeltem át vélt magányos időszakomat. Emlékszem hányszor jöttem haza egy-egy lelkileg kifacsart nap után kifosztva hogy a „semmi sem számít, csak hogy hazajöttél” farkcsóválásra újra vigyorogni kezdjek. És én fel tudtam nőni lelkileg hogy fejet hajtsak és hagyjam, hogy „a dolgok menjenek a maguk útján”. Fél órával rá, hogy hazaértem úgy zokogtam mint egy kölyök és se bölcs, se érett, se megvilágosodott nem akartam lenni csak Varázsló-Isten aki egy intéssel eltünteti a kutyám összes fájdalmát és új csípőt ad neki.

A kiválasztottság átka

Azt hiszem manókorban mindig attól féltem kiderül, hogy mégsem vagyok olyan különleges, mint ahogy a szüleim hiszik, mintha attól féltem volna, hogy lebukom, hogy csak egy átlagos kiscsaj vagyok, mint bárki más. Jó azóta kezdem érteni, hogy Nekik akkor is különleges leszek mindig, de egészen más okokból. Azt hiszem úgy huszonévesen egyszerre szerettem volna egészen megmutatni az egyéniségemet, hátha valaki különlegesnek tart és vigyáztam kínosan arra, nehogy kitűnjek a többiek közül.

A Szintézis táborban vettem egy nagy levegőt és elmeséltem a kiválasztottságról szóló álmomat és a hozzákapcsolódó vak rémületemet. Nem azért, hogy valóban kianalizáljuk (bár valóban az én álmomat is választotta a társaság, hogy megbeszéljük), hanem feladatként, hogy elmondjam. Nem is tudom mikor kezdett zavarni a „kiválasztottság” gondolata. Igazi tiszta rémülettel... Mostanra az egész téma nem érdekel, mindenki kiválasztott a maga módján, hiszen nem lehet véletlen, hogy ITT van és MOST.

A dolog ami miatt ezen mégis agyalni szoktam szintén a Szintézis táborral kapcsolatos. Olyan ez, mint egy ördöglakat, az ember eljátszadozik vele, keresi a megoldást, de igazából maga a megfejtés már nem fontos, csak az odavezető út.

Vannak emberek, akiket a társadalom, a gondolkodók, vagy fránya tudja ki és mi kikiált zseniféle csodalénynek, akikbe máshogylátás szorult. Olyan összefüggéseket látnak át, amit mi földi halandók, csak az elmondásuk után sejthetünk meg talán. Szent megszállottsággal haladnak a maguk hit és gondolatvilágában mintegy rendszerező elvet keresve a lét, gondolat vagy egyéb meg nem oldott síkok megzabolásához. T is ilyen. Előre ki kell jelentenem se őt, se a munkásságát nem ismerem túlságosan. (Mostanában az Egom nagyon lubickolhat, mert azt az időszakomat élem, amikor nem mások következtetését olvasom, hanem igyekszem ÉN megélni a dolgokat amik az utamba kerülnek). A hat nap alatt azt sikerült megsejtenem belőle, hogy van egy egészen egyedi gondolkodása. Azt hiszem talán második éjszaka iszonyú volt végignézni saját belső tusáját. A kiválasztottság, magány, elszigeteltség, őrület gondolatával való kéjes kacérkodás és még a jó ég tudja minek a viadalát véltem benne felfedezni. Fokozatosan változtak az érzéseim róla, a düh, a közöny, a sajnálat, a csodálat, a lenézés szélsőségei között. Nem igazán tudom, mennyire van egy több szellemi adottsággal rendelkező kivételes embernek (bár ki nem az?) másokat mint beszélő kellékeket használnia a saját kis vélt vagy valós drámájának az eljátszásához. Mintha minden és mindenki egy nagy színpad és kellék lenne, ami csak az ő kénye-kedve szolgálatára teremtődtek. Talán ez a mérhetetlen arrogancia zavart benne a legjobban – ugyanakkor képes percenként beledögleni a saját maga épített szigetelő korlátokba. Van benne valami szerethető mégis, bár nagyon nehéz volt leküzdenem magamban az érzést, hogy „megküzdjek” Vele, vagy egyszerűen felképeljem, ahogy egy taknyos kölyökkel szokás akivel végképp elszállt a ló. Lehet akik rálátnak mindig a Lényegre csak saját magukban nem látják meg azt?

Ego

Reggel váltottam pár szót egy régi barátnővel és mesélte, hogy egy közös ismerősünkkel mennek nyaralni. Ennek a közös barátnak sajnos nagyon rossz állapotban van az édesapja, nincs sok remény arra, hogy meggyógyuljon. Ezután egy számomra szürreális beszélgetés következett.
Nem akarom részletezni. Nekem az volt az evidens, hogy Z otthon marad és megbeszélik mindazt ami egy emberi búcsút tesz lehetővé és fogja a kezét, hogy átsegítse a másik állapotba. Nekik az az evidens, hogy Z elmegy nyaralni, mert ennyit megérdemel két kisgyerek anyjaként és megpróbál egy kicsit kikapcsolódni. Nem is tudom mit éreztem egész nap, azt hiszem talán a döbbenet szó áll hozzá legközelebb.

Válaszok

"I beg you…to have patience with everything unresolved in your heart and try to love the questions themselves as if they were locked rooms or books written in a foreign language. Don’t search for the answers, which could not be given you now, because you would not understand them. And the point is, to live everything. Live the questions now. Perhaps then, someday far in the future, you will gradually, without even noticing it, live your way into the answer"
Maria Rilke

Mintha maga az egész Szintézis Egyetemes félévemnek ez lenne a legfontosabb tanítása. Furcsa mennyi mindent indított el bennem az a hat hónap. Tulajdonképpen egy elég passzív állapot ott ücsörögni az irtó kényelmetlen széken és hallgatni csendben ahogy a "Nagyok" mesélnek, vezetnek vagy éppen osztják az észt. Persze azért megy a belső monológ rendesen, hiszen az ember nem győz "megvilágosodni", okosodni, no meg dühöngeni, hogy ugyan már miért nézik hülyének, ne tessék nekem megmondani mit gondoljak, amikor pusztán a saját gondolataimtól is néha tiszta káosz van a fejemben. A legjobban az tetszett, hogy pici ízelítőt kapott az ember mindenből, mintegy lehetséges étlap javaslat hogy jóllakjon az ember "lelke" - már ha van úgy elkülönülve bent ücsörögve valahol a sejtekben.
Sokszor kaptam magam azon, hogy néha nem az érdekelt mit mond valaki, hanem az, hogy ki mondja. Nem a név vagy az ismertségi indexe érdekelt, hiszen az "apróbbak" sokkal hitelesebbnek hatottak, hanem maga az ember. Nem szerettem azokat akik vették a bátorságot és megmondták az Igazat, valamiféle összetákolt nem létező létráról, hogy lenézhessenek ránk mérhetetlen nagyságukból. Amikor a valódi "szellemi több" alázattal párosul a másik emberrel szemben, akkor úgyis fejet hajtok és nincs szükség a katedra vagy a fiktív létra műmagasítására... Már pusztán P. J., D. A., és M. L. előadásai miatt érdemes volt elmenni.
Nem is erről akartam beszélni.
Szóval ott ültem én a Szintézis táborban és úgy döntöttem (kéretik nem kimosolyogni), hogy B. majd jól megadja nekem a válaszokat amik foglalkoztattak úgy nagyképűen az élet dolgairól, aggályaimat a Taoizmusról és a negatív tapasztalataimat a meditációról. Kész voltam szokásos tanári szerepemről lemondani és felfeküdni B. elé valamiféle lelki boncasztalra és gondterhelten elhümmögni vele a boncolás közben összeráncolt homlokkal, hogy majd felállítsa a diagnózist és egyben az utamat is a gyógyulásomhoz, azaz a "fejlődésemhez". Gondoltam ez úgy jár Szintézises tábor keretein belül automatikusan, ahogy kifizeti az ember a részvételi pénzecskét. ;o) B. persze ettől okosabb és se hümmögés, se homlok ráncolás vagy boncolás nem volt, sőt gyógymódot és válaszokat sem adott. Jól ott hagyott a pácban. Mint amikor rászánja magát az ember, hogy végre elbattyog a dokihoz, áll félig meztelenül, takargatva magát, kicsit megalázottan, megszégyenülve és a doki erre meg fogja magát, kisétál a rendelőből egy szó nélkül és hazamegy. Jujdenagyonmérgesvoltam. Csak sokkal később kezdtem el kapizsgálni, hogy ez volt "A" válaszom.

Kezdetek

Egyszer egy kedves barátomnak, akinek évek óta olvasom blogját nagy lelkesedéssel azt mondtam, hogy sohasenem írnám le a gondolataimat a nyilvánosság elé. Úgy éreztem olyan lenne, mintha a lakásomról levenném a bejárati ajtót és az jönne be és azt hozna-vinne amit csak akar és akkor amikor akar. Megrémített a gondolat, hogy soha nem lennék én csak én magamnak és a nagy zűrzavarban, vagy éppen a zűrzavar hiányában elveszteném azt, hogy ki is vagyok tulajdonképpen. Mostanában döbbenek rá, hogy ez a nagy elzárkózás és álnyitottság pont egy jó módszer ahhoz, hogy ne kelljen szembesülnöm igazi énemmel. Na de kezdődjön a kaland, hello itt vagyok!