A kiválasztottság átka

Azt hiszem manókorban mindig attól féltem kiderül, hogy mégsem vagyok olyan különleges, mint ahogy a szüleim hiszik, mintha attól féltem volna, hogy lebukom, hogy csak egy átlagos kiscsaj vagyok, mint bárki más. Jó azóta kezdem érteni, hogy Nekik akkor is különleges leszek mindig, de egészen más okokból. Azt hiszem úgy huszonévesen egyszerre szerettem volna egészen megmutatni az egyéniségemet, hátha valaki különlegesnek tart és vigyáztam kínosan arra, nehogy kitűnjek a többiek közül.

A Szintézis táborban vettem egy nagy levegőt és elmeséltem a kiválasztottságról szóló álmomat és a hozzákapcsolódó vak rémületemet. Nem azért, hogy valóban kianalizáljuk (bár valóban az én álmomat is választotta a társaság, hogy megbeszéljük), hanem feladatként, hogy elmondjam. Nem is tudom mikor kezdett zavarni a „kiválasztottság” gondolata. Igazi tiszta rémülettel... Mostanra az egész téma nem érdekel, mindenki kiválasztott a maga módján, hiszen nem lehet véletlen, hogy ITT van és MOST.

A dolog ami miatt ezen mégis agyalni szoktam szintén a Szintézis táborral kapcsolatos. Olyan ez, mint egy ördöglakat, az ember eljátszadozik vele, keresi a megoldást, de igazából maga a megfejtés már nem fontos, csak az odavezető út.

Vannak emberek, akiket a társadalom, a gondolkodók, vagy fránya tudja ki és mi kikiált zseniféle csodalénynek, akikbe máshogylátás szorult. Olyan összefüggéseket látnak át, amit mi földi halandók, csak az elmondásuk után sejthetünk meg talán. Szent megszállottsággal haladnak a maguk hit és gondolatvilágában mintegy rendszerező elvet keresve a lét, gondolat vagy egyéb meg nem oldott síkok megzabolásához. T is ilyen. Előre ki kell jelentenem se őt, se a munkásságát nem ismerem túlságosan. (Mostanában az Egom nagyon lubickolhat, mert azt az időszakomat élem, amikor nem mások következtetését olvasom, hanem igyekszem ÉN megélni a dolgokat amik az utamba kerülnek). A hat nap alatt azt sikerült megsejtenem belőle, hogy van egy egészen egyedi gondolkodása. Azt hiszem talán második éjszaka iszonyú volt végignézni saját belső tusáját. A kiválasztottság, magány, elszigeteltség, őrület gondolatával való kéjes kacérkodás és még a jó ég tudja minek a viadalát véltem benne felfedezni. Fokozatosan változtak az érzéseim róla, a düh, a közöny, a sajnálat, a csodálat, a lenézés szélsőségei között. Nem igazán tudom, mennyire van egy több szellemi adottsággal rendelkező kivételes embernek (bár ki nem az?) másokat mint beszélő kellékeket használnia a saját kis vélt vagy valós drámájának az eljátszásához. Mintha minden és mindenki egy nagy színpad és kellék lenne, ami csak az ő kénye-kedve szolgálatára teremtődtek. Talán ez a mérhetetlen arrogancia zavart benne a legjobban – ugyanakkor képes percenként beledögleni a saját maga épített szigetelő korlátokba. Van benne valami szerethető mégis, bár nagyon nehéz volt leküzdenem magamban az érzést, hogy „megküzdjek” Vele, vagy egyszerűen felképeljem, ahogy egy taknyos kölyökkel szokás akivel végképp elszállt a ló. Lehet akik rálátnak mindig a Lényegre csak saját magukban nem látják meg azt?