Istenek és emberek

Telefonon mesélte anyu, hogy Fred kutya csípőcsontja olyan katasztrofális állapotban van, hogy kétféle műtét választható neki, illetve ha nem teszünk semmit, akkor egy évem belül nem fog lábra állni. Ahogy jöttem át a városon azon gondolkodtam milyen hálás lehetek azért, hogy Fred az én kutyám volt, és társ életem egy szakaszán és milyen jól meg fogom írni majd anyuéknak e-mailben, hogy miért nincs okunk elkeseredni és csak békés és hálás gondolatokkal elengedni őt, ha az a legjobb megoldás. Eszembe jutottak M. L. szavai is azon a napon amikor egy temetésről jött haza és arról beszélt micsoda emberi nagyság kell ahhoz, hogy valaki mosolyogva engedje el a másikat a káprázat világából. Az is eszembe jutott, hogy mennyit változtam, milyen mély nyugalommal tudok szembenézni annak lehetséges eltávozásával, aki depressziós időszakomban is kikényszerített az ágyamból, hogy megsétáltassam, akinek a nyakát átfogva vészeltem át vélt magányos időszakomat. Emlékszem hányszor jöttem haza egy-egy lelkileg kifacsart nap után kifosztva hogy a „semmi sem számít, csak hogy hazajöttél” farkcsóválásra újra vigyorogni kezdjek. És én fel tudtam nőni lelkileg hogy fejet hajtsak és hagyjam, hogy „a dolgok menjenek a maguk útján”. Fél órával rá, hogy hazaértem úgy zokogtam mint egy kölyök és se bölcs, se érett, se megvilágosodott nem akartam lenni csak Varázsló-Isten aki egy intéssel eltünteti a kutyám összes fájdalmát és új csípőt ad neki.